A gondolkodás és séta napja

A mai napra túl sok program nem volt tervbe véve, csupán annyi, hogy találkozunk 11:30-kor Kadiköyben (ázsiai oldalon) a kikötőnél.

Gondoltam délelőtt még sétálok egyet itt Besiktasban, mielőtt átmegyek a túl oldalra. Itt 10 órakor még nagyon nagyon vasárnap reggel volt... egy pár bolt volt nyitva, pár ember ment a dolgára, a halpiacon még csak akkor pakolták ki az árut... egyedül a közlekedés dübörgött. 

Első reggelem alkalmából nem hagyhattam ki a Starbucks-s caffe latte-t, sőt ott még wifit is találtam :)

Ahogy sétáltam a parton nem állhattam meg, hogy ne lőjek pár fotót (nem baj, hogy több száz ilyet csináltam már:). Ez a Boszporusz és a hajók amik átvisznek Európából Ázsiából és vissza.

Az időjárásról csak annyit, hogy a törökök szerint hideg van, szerintem meg ez még messze van a hidegtől: 8-9 °C, viszont szeles.

Kadiköyben voltam már 11-re, szóval még bőven volt időm, sétáltam egyet... majd ténferegtem a kikötőben, vártam, vártam... 

Unalmamban lefényképeztem a zászlót...

 2 előtt járt az idő pár perccel, amikor is írtam Metinnek egy sms-t, hogy bocsi, de én itt vagyok és félre értettem, hogy mikor találkozunk... Válasz nem jött... akkor úgy döntöttem tovább sétálok mint egy helyben állok, elmentem közvetlenül az Égei-tenger partvidékére. Itt olyat találtam, amit még soha ebben az országban, legalábbis én eddig nem: kerékpár út!!! A délutáni sétám során pedig Sultanahmetben, az Ayasofia előtt is megrökönyödve láttam a kerékpár utat (második).

Szóval az Égei-tenger így néz ki Ázsiából:

12:30 előtt kaptam egy sms-t, hogy vár a kikötő előtt... hát én is ott voltam, de nem láttam... szóval kisebb keresés kezdődött, de végül csak megleltük egymást.

Metin ma elég zaklatott volt, ugyanis tegnap késő délután az egyik tanárnőnek a férje le/kiesett az erkélyről és meghalt... ezért elég gyorsan "lerázott" és ment a kollégájához. 

Megmutatta, hogy melyik busszal jutok el a suliig, hol is van az iskola... persze azt mondta, hogy tök közel van... de ezt tudjuk, hogy akkor szorozni kell kettővel. Így is lett:)

Megnéztük az eredeti iskolát is, amelyik a földrengés során megsérült. A környék összes épület épp, csupán ennek van problémája: gyakorlatilag a falakon kívül semmi sincs benne.

Aztán megint megebédeltünk, persze tömnek mint a libát... de megfogadtam, hogy odafigyelek és nem eszem magam degeszre, nem lesz minden nap valami édesség, kis süti, stb.

Pedig a sütik nem változtak:

Ebéd után elváltunk és én nyakamba vettem a város, vagy a lábam, vagy mit:) 

Azon merengtem, hogy mennyi minden megváltozott: emeletes busz a tömegközlekedésben, metro a Kadiköyben, a fiatalok öltözködése, a fiúk hajviselet (na nem mindnek!!:). Rengeteg új dolog van, sok mindent felújítottak, átalakítottak, látványosan fejlődik a város, de mindent olyan törökösen: a végére elfogy a lendület és összecsapják.

De mégis vannak állandó változatlan dolgok: például a tömeg: vasárnap délután a Kadiköy utcáin iszonyat mennyiségű ember vásárolt, nézelődött, evett, intézte az apróbb-nagyobb dolgait.

A mai úti célom Eminönü és Sultanahmet volt, azok a kerületek, ahol régen nagyon sokat jártam. Nagyon szeretek itt sétálni a millió turista ellenére is. 

Szívemnek és szememnek két különleges hely van: a Fűszer Bazár és az Ayasofia (kép).

Most már csak néhány érdekesség:

Hogy mennyire élelmesek a török árusok azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a dugó közepén a felező vonalon egyensúlyozva árulnak mobil kiszolgáló egységeik segítségévelperecet, péksüteményt, sült gesztenyét (kis kocsin ott sütik!). 

Ma már láttam nutellás simitet is, az árusító bácsi ott kente az utcán a kis kocsiján. De ilyen mobil például a frissen facsart gránátalma is.  

Néhány kép a levakarhatatlan sirályokról:

Ez csak azért mert kedvenc:

Nekem vicces volt, majd mindenki eldönti, hogy számára is az-e. A bankautomatákon nagy betűvel a következő szerepel: PARAMATIK (para = pénz), végülis logikus. Viszont most már van nekik Jetonmatik is. Ennyire egyszerű a dolog:)

A szociális érzékem újra elképedt ezen a hihetetlen országon. Olyan utcai mérleget már láttam, aminek a bevétele jótékony célokra megy... mondjuk ez elég fura, hogy miért pont mérleg, de hát jól van! De egy olyan mogyorót árusító bodé a Topkapi Sarayban, amely a mozgássérülteket támogatja, azért elég meglepő volt. De az ötlet nem rossz!!!

Két nagyon jellemző kép még a végére: egy cica és egy felfegyverkezett katona a turisztikai látnivalók mellett. Az előbbit gyorsan kellett fényképeznem, hogy nehogy meglógjon, az utóbbit pedig titokban, hogy ne hogy elkobozzák.

Holnap 12-re megyek a suliban, kezdődik az ismerkedés és aztán pedig a nagy "belépőm":)
Zárásnak: http://www.youtube.com/watch?v=GUqJTfkSQek

Első nap eseményei - még mindig szombat

16:30-kor landoltunk az Atatürk Reptéren. 

17 óra körül már kint is voltam a váróban. Metin ismert fel előbb és hevesen integetett, ami akkor hihetetlenül jól esett. Tudtam, hogy tényleg nagyon várt már! 

Metin Yildirim a Kalamis-i általános iskola izgatója és első ránézésre nem derülne ki, de elég vagány és világot látott fickó.

Nem csinált belőle gondot, hogy én szereztem magamnak szállást külön (amiért még egyszer-sokszor- köszönet Andinak és Gergőnek!!!!:) 

Megegyeztünk abba, hogy előbb eszünk valamit, aztán elvisz a szállásra és közben megbeszélünk mindet.

Bakirköyi partvonal és a sok sávos út között több étterem is van, az egyiknél megálltunk enni. Metin nem zavartatta magát a vacsi alatt 2 korsó sört betolt, tőlem is kérdezte, hogy mit kérek (milyen alkoholt), de még nem akartam "ennyire" bemutatkozni. Így is vigyorogtam, mint a tök, mert annyira boldog voltam, hogy végre itt vagyok!!! :)

Metin mondta, hogy ne aggodjak, mert igazából ilyen tanár is meg diák is vagyok egyszerre, ők segítenek mindenben, nagyon jó kis tanári csapat van, olyan családias.  Szóval a feladataim, amik azért bőven tartogatnak nekem kihívást, nehézséget: az iskolában a diákokkal csak angolul beszélhetek, angolul kell magyar kultúrát, folklórt tanítanom, illetve inkább bemutatnom. 

Mondta, hogy ne aggódjak, senki nem tud jól, szóval nem is lesz feltűnő, hogy én sem tudok jól:)

Hogy miért? mert ők angol tanárt vártak, helyette kaptak engem:) De még így is tudnak ezzel menőzni, egyszerűen presztízs kérdés, el tudják mondani, hogy van itt egy nemzetközi tanár, erre fel lehet vágni. 

Hogy ezt minél határozottabban ki is fejezzék hétfőn bemutatnak az egész iskola előtt. Igen, hétfő munkanap. Ünnepség lesz, a diákokat sorba állítják (vannak kb. 500-an), és az igazgató úr köszönteni fog én meg elmondom angolul, hogy mennyire örülök, hogy itt vagyok! :)

Mivel az iskola megsérült egy korábbi földrengésben és majd csak jövőre lesz kész, addig ideiglenesen egy másik közeli iskolában folyik a tanítás délutánonként. Igen, 13-18h-ig van tanítás:) 

A gyerekek 5-14 év közöttiek, és valszeg mindegyiknél kell majd stand up-olnom.

Persze beszélgettünk még minden féléről, volt időnk, mert a Kennedy caddesi teljesen beállt és lépésről lépésre haladtunk. Kiderült, hogy ő is elvállt és most akar külön költözni a feleségétől mert a gyerekek már nagyok, 3 fia van, abból kettő orvos. 

Még korábban megírtam neki az én "családi állapotomat", ezért megkérdezte, hogy hogyan vagyok és megnyugtatott, hogy nem vagyok még öreg semmihez, majd 35 évesen leszek öreg! Legkésőbb 35 évesen kell férjhez menni :)

Szóval jó tudni, nem?:)

Nagyon izgulok :)

 

Megérkeztem - 2012. december 29.

"Csókolom, megérkeztem..."

Most már tényleg, minden szinten!!

Annyi érzés, gondolat kavarog bennem, de a legfontosabb, hogy boldog vagyok!! 

Tegnap olvastam Adritól és nagyon talált: ‎"Boldognak lenni egyet jelent a meggyőződéssel, hogy a helyes úton járunk." 

Millió kérdés, kétség volt bennem ezzel az úttal kapcsolatban, még az utolsó pillanatban is meg-meg remegtem. De Bécsben már éreztem, hogy nagyon is jó helyen vagyok... egyre inkább hatalmában kerített az az érzés, hogy mennyire jó helyen is leszek hamarosan, hogy mennyire is jó úton járok.

Hogy miért második félév? 2008. augusztásában, akkor 25 évesen vágtam neki az első igazán hosszabb törökországi tartózkodásomnak. Akkor rettentő nagy önbizalommal, önteltséggel jöttem: úgy jöttem, hogy mindent ledarálok, minden az én kényem-kedvem szerint lesz... és persze nem így történt. Már estére kétségbe voltam este és ez a kétség, elkeseredettség csak nőt és nőt... Amitől az egész projekt csak egy teljesítendő feladattá vált. Nem kellett sok, hogy a társaim mindezt a fejemre olvassák. Huuuu nagyon rossz volt, de nagyon kellett, hogy magamhoz térjek.

Most immár 29 évesen teljesen máshogy érkeztem a kedvenc metropolisomba, ahol mindig azt éreztem, hogy befogadtak, nem az emberek, hanem maga a város! 

Nem tudom megkerülni a szót: alázattal (tudom közel van a megalkuváshoz, de nem az!) és nyitottsággal  jöttem. Már nem akarok mindent minden áron bedarálni, hanem együtt haladva megtanulni, megtapasztalni, megfejteni. 

Nekem ez a hely mindig az újrakezdés helye lesz, egy olyan periódus, ahonnan az ember máshogyan tér haza. 

Itt képes vagyok megélni a pillanatot, ebben a nyüzsgő 18 milliós városban képes vagyok lassítani, nem folyton a következő feladatokra koncentrálni. 

Persze nem mondom, hogy nem lesznek kihívások! Lesznek, sőt nagyon-nagyon kellenek is nekem, mert azért a bőrömből nem bújok ki:)