Most egy kis érzelgős, nőcis rész következik... újra magamról.
Holnap véget ér a suli, lezárul egy időszak... a korszak szó túlmagasztos lenne erre. Persze ezzel együtt el is kezdődik egy új, szószerint is, mivel a hétvégén új helyre kell költöznöm... gyakorlatilag elég septiben, mert szombaton már jön az új lakó a helyemre... ilyen a bérlő élet! Yapacak bi sey yok - ahogy a török mondja - Nincs mit tenni.
Már a múlt héten kezdetét vette a lezárás. Akkor éreztem meg ezt igazán először, amikor a fiúk hazamentek... Utálok búcsúzni! Mindig elérzékenyülök... mindig! Ezért inkább csak elköszönök, hogy jó útat és sziasztok, aztán hátra sem szabad néznem!
Kedden reggel amikor a fiúk felszáltak a buszra ugyanígy tettem... hál'égnek rögtön jött utána az én buszom is, és gyorsan felpattanhattam és lehetőségem sem volt hátra nézni... amilyen gyorsan csak tudtam beültem a sarokba és magamra húztam a napszemüvegemet, hogy kevésbé legyenek feltűnőek a könnyeim... Nem is tudtam, máig nem tudom megmagyarázni, miért éreztem azt az iszonyú szomorúságot... a könnyeimet pedig nem tudtam féken tartani, kivéve a munkahelyemen. De a közlekedési eszközöket tele sírtam... Ez egy ilyen nap volt...
Ezzel a ponttal realizálódott bennem, hogy eltelt a félév... az erasmusosok hazamennek... vége az én ösztöndíjamnak is... vége az erasmus életnek! Persze ennyire nem drasztikus, mert amit akarunk azt meg tudjuk tartani. Csak még is csak komolyabb, felelősség teljesebb, napi 8 órás munkám lesz (van). Már most is dolgozom és voltak napok amikor teljes napot voltam... már nincs bennem az elköteleződéstől való félelem.
Inkább azt éreztem kedden, hogy egyedül maradtam... minden szempontból... Azt hiszem ez volt egy amolyan gyásznap. Hogy kit gyászoltam? Legfőképpen magamat, magamat sajnáltam... Tudom butaság, mert mit akarok még, hiszen az elmúlt félévben több csudaszuper dolog történt velem, mint az elmúlt években összesen: van munkám, van hol laknom (vagyis remélem lesz:), vannak barátaim akik szeretnek, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és segítenek is, ha szükségem van rá, van egy anyukám, aki nagyon aggodik értem, de nem akarja megmondani nekem, hogy mit csináljak, sőt egyesek szerint még kedves is vagyok :)
Nem tudtam jobban megfogalmazni az érzést, mint h fáj, sajog a szívem... de hiába ez a város minden bánatra jó orvosság! :) Igaz, hogy a srácok elmentek, pedig nagyon megszerettem őket, de nekem itt maradt a város, ami egyáltalán lehetővé tette, hogy útjaink keresztezzék egymást, ami teret és időt adott nekünk egymás megismeréséhez, barátságunkra! Talán lesz még olyan hely és idő ahol újra összefutnak száljaink, talán nem... minden esetre Nekem nagyon szép és mámoros emlékeim kötödnek hozzájuk, amig csak az enyémek és Istanbulé :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése