Arra jöttem, igazából döbbentem rá, hogy kevesett hangsúlyozom azt, hogy nekem jó, hogy jól vagyok, hogy az életem nem csak keserűség a kölykök miatt, hanem egy csomó boldog pillanat is. Valahogy így alakult ki bennem, hogy ami jó azt nem mondom, mert az természetes.... pedig ezt kellene többet hangoztatni!!!
Szóval most jöjjenek jó sztorik:)
Nehéz, mert minden nap van valami vicces, mosolyogni való, ... nevetek együtt a gyerekekkel, minden nap letámadnak és egyszerre 5-n ölelnek... persze azért nem érzékenyülök el:) Amikor belépek a kicsikhez az osztályba egy hatalmas hangorkán fogad...
Az egyik nagyon érdekes dolog ami a héten történt:
az egyik gyerek tiszteletlen volt velem, ki küldtem,pampamapam... aztán közöltem az osztállyal törökül, hogy ha Ti megadjátok nekem a tiszteletet, akkor én is megadom Nektek. Erre tapsban törtek ki! Azt hiszem ez jó jel:)
A tanárokkal nagyon kevés kontaktom van, mert keveset találkozunk... viszont szintén a héten, az elsősöknél úgy fogadott a tanárnéni, hogy akkor most fényképezünk, mert még nincs rólam osztálykép :)
Az ovisoknál van Emir egy kis kerekfejű 5 éves kisfiú és tegnap már második alkalommal csinálta, h amikor ott ültem köztük akkor odalépett a hátam mögé és átölelt. Huu ez nagyon nagyon klassz érzés! Nem is igazán vagyok ehhez szokva:) A török gyerekek ilyenek:)
Akkor is szeretnek (9 éves korig) ha szigorú vagy velük.
Már pedig én az vagyok... nem tudok más milyen lenni. Pedig könnyebb lenne, ha nem venném ilyen komolyan.... ezt mondta a Sabine is, ő is comenius asszisztens, de teljesen máshogy!
Ez az ösztöndíj nemcsak arról szól, hogy én adjak tudást a gyerekeknek, mert arra ez a pár hónap nem elég, hanem inkább arról, hogy kipróbáljam magam mindenféle szituációban! Ez utóbbiból pedig itt akadt bőven! Tapasztalatok bőséggel:)
Hogy mennyire van szerencsém, vagy mennyire vagyok szerencsés... nem tudom! Soha nem hittem a szerencsében, inkább azt gondolom és hiszem, hogy minden okkal történik! Okkal történt minden tavaly szeptemberben közel egy napon: új munkahely, szakítás, ösztöndíj... Ezeknek így kellett lenniük!
Ahogy annak is, hogy négy évvel ezelőtt 25 évesen nekem el kellett hagynom ezt a várost, akkor még nem voltam erre készen... úgy látszik Istanbul és én sokat évődtünk egymással, de a hosszú évek mégis alatt összeforrtunk:)
A sors, az égiek, - mindegy minek nevezem - küldik a jeleket, a segítséget, az útbaigazást, nekünk csak élni kell a lehetőséggel. 2011-ben nem nyertem meg ezt a pályázatot, 2012-ben valakik úgy gondolták, hogy a tartalék listásoknak is adnak egy esélyt! Hát én kihasználom most ezt az esélyt:)
Itt volt a lehetőség, hogy elmenjek Örményországba, tudtam, hogy nehéz lesz, mert azért az angol készségem még erősen hiányos, de mentem és élveztem!
Minden nap kapunk új lehetőségek, csak nyitott szemmel kell járni és befogadónak lenni!
Azt hiszem már mint magamat ismétlem, de néha ezt is kell, megerősíteni, visszaigazolni!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése